Szakemberként nem gondolom, hogy sokat kellene magamról beszélni, de azért én is emberből vagyok, nekem is vannak gondjaim, örömeim, életmódom, szemléletem. Egy szóval Életem. Ma szeretnék megosztani veletek egy történetet, hátha kis iránymutatás lehet számotokra. 😊

Korán ébredtem, 5 óra volt. Nem szándékosan, így sikerült. Ilyenkor szeretek még elnyújtózni, szemlélődni a sötét szobában. Még teljes volt kint a sötétség. Gondolataimba mélyedtem, meditáltam, elmélkedtem, töltődtem. Kicsit később kikecmeregtem a jó meleg takaró alól és készítettem egy forró, gőzölgő, ízekben, aromákban gazdag zöld teát. Majd vissza az ágy melege és olvasni kezdtem. Reggelre szoktam tartogatni azokat a könyveket, amelyeknek mély, tartalmas a mondandója, a fáradt agy azt már nem fogja fel. Közben világosodott. Érdekes volt, hogy ahogy jött a hajnal, úgy ereszkedett a köd le, lassan, mindent elborítva. A ködnek van egy kísértetiesen sejtelmes része számomra. Mindegy, milyen az idő kint, a kutyát el kell vinni sétálni. Kell. Mert ez fogadalom. Örökbe fogadtunk nemrégiben egy nagy termetű, szertelen, csupa szeretet nagy szájú, sok fogú, nyáladzós állatot. Előző gazdái semmit nem foglalkoztak vele, a nevére sem hallgatott, a vezényszavakat nem ismeri, az a szerencse, hogy jóindulatú kutyus. Párom nem egy pacsirta típus, így az az egyezség, vállalás, hogy reggelente én viszem a kutyust, foglalkozom vele. Mert fáradjon, tanuljon, különben ő találja ki a maga szórakoztatását, ez pedig roppant kártékony tud lenni. Szóval, mindegy milyen az idő, megyünk! Jól felöltöztem és nekiindultunk. Szitált a köd, közben kezdtek áttörni rajta a nap sugarai. Csodás látvány volt, ahogy a dombon felfele haladva csillogtak a vízcseppek a fűszálakon. Megláttam, furcsán eső fényben, hogy a fű telis-tele van pókhálóval. Próbáltam nem rájuk lépni, eltépni őket. Aztán virágokra lettem figyelmes. Jééé, még nyílnak. Találtam csodás sárgát, lilát, fehéret. Az is eszembe jutott, mennyire nem vagyunk kint a természetben, attól meg, hogy együtt éljünk vele teljesen eltávolodtunk. Olyan csend és béke honolt körülöttem. Az út távoli zaja hallatszott csak, no meg a kutyus szimatolgatása. Sajnos, még elengedni nem merem, de látszik, hogy boldog, érdeklődő. Mindent megnéz, megszagol, vannak olyan fűszálak, de csak bizonyosak, amik roppant ízletesek és le kell legelni őket. Jó figyelni őt. Odafele hagyom, örüljön, hosszabb a póráz is, hazafele menet kezdődnek a gyakorlatok. Lábnál jön, megállunk és azonnal leül. No ezt az elején nem tudta értelmezni. Látszott rajta, hogy abszolúte nem érti mit akarok, miért akarom. De ma siker volt, mert összekötötte azt, hogy ha megállunk, azonnal le is üljön. Hatalmas ujjongás, jutalom falat, öröm, boldogság. Többször elgyakoroltuk és most már tudja, bátran állíthatom. A telkünkre visszaérve szabadon engedtem, ő jó nagyokat futott, én megálltam a napsütésben, ami melegített, néztem a sárguló leveleket, az ágyásokban nyugvó növényeket, a vár rajzolatát. És hálás voltam. Végtelenül hálás. Indulhat a nap.